Nem az a jó rutin, amit soha nem törsz meg. Hanem az, amihez mindig vissza tudsz térni.
Nem az a jó rutin, amit soha nem törsz meg. Hanem az, amihez mindig vissza tudsz térni.
Van egy kép a fejünkben arról, hogyan néz ki az „egészséges élet”.
Reggel időben felkelünk.
Jól alszunk.
Megisszuk a vizünket.
Megesszük a tökéletes reggelit.
Edzünk.
Sétálunk.
Nyújtunk.
Nem stresszelünk.
Nem esszük meg este azt, amit délután még biztosan nem akartunk megenni.
És természetesen mindezt következetesen tesszük.
Hétről hétre.
Hónapról hónapra.
Évről évre.
Aztán jön az élet.
És az élet valahogy nem olvassa a terveinket.
Elég hozzá egyetlen sűrű hét
Egy határidő.
Egy utazás.
Egy gyerek, akinek szüksége van ránk.
Néhány rosszul aludt éjszaka.
Egy betegség.
Egy váratlan helyzet.
Vagy egyszerűen csak egy olyan időszak, amikor túl sok minden történik egyszerre.
És az első dolgok között tűnik el az, amit saját magunkért csinálunk.
Kimarad egy edzés.
Aztán még egy.
Elmarad a séta.
Később fekszünk.
Nem úgy eszünk, ahogy szeretnénk.
Aztán egyszer csak azt vesszük észre:
„Teljesen kiestem a rutinból.”
És itt történik valami érdekes.
Mert sokszor nem maga a kihagyás a legnagyobb probléma.
Hanem az, amit utána gondolunk róla.
„Na, ezt is elrontottam.”
Talán ismerős.
Ha már kimaradt egy hét, akkor úgyis mindegy.
Majd hétfőtől.
Majd jövő hónaptól.
Majd ha kevesebb lesz a munka.
Majd ha vége ennek az időszaknak.
Majd ha újra összeszedem magam.
És közben a néhány napos kihagyásból könnyen lesz néhány hét.
A néhány hétből pedig néhány hónap.
Nem azért, mert lusták vagyunk.
Hanem mert túl nagy jelentőséget adtunk annak, hogy megszakadt a sorozat.
Mintha az egész csak akkor érne valamit, ha hibátlanul csináljuk.
Pedig szerintem a hosszú távú egészség egyik legfontosabb készsége nem az, hogy soha ne essünk ki a ritmusból.
Hanem az, hogy megtanuljunk visszatérni.
Én nem hiszek a tökéletes rutinban
Legalábbis olyanban nem, ami éveken vagy évtizedeken keresztül változatlanul működik.
Mert közben változik az életünk.
Más lesz a munkánk.
Más lesz a családi helyzetünk.
Más lesz az energiaszintünk.
Más lesz, hogy mire van időnk.
És természetesen változik a testünk is.
Ami húszévesen működött, nem biztos, hogy negyvenévesen ugyanúgy működik.
Ami egy nyugodtabb időszakban belefért, egy sűrűbb időszakban talán nem fog.
De ebből szerintem nem az következik, hogy fel kell adnunk.
Hanem az, hogy rugalmasabb rendszert kell építenünk.
Olyat, amelyik nem omlik össze attól, hogy az élet közbeszól.
A hosszú távú gondolkodás más kérdéseket tesz fel
Nem ezt:
„Hány edzést hagytam ki ezen a héten?”
Hanem ezt:
„Mozgok rendszeresen az életemben?”
Nem ezt:
„Ma tökéletesen ettem?”
Hanem:
„Az étkezéseim többsége támogatja azt, ahogyan érezni szeretném magam?”
Nem azt:
„Minden este nyolc órát alszom?”
Hanem:
„Általában adok-e esélyt a testemnek a regenerációra?”
Ez egy sokkal kevésbé látványos szemlélet.
Nincsenek benne tökéletes sorozatok.
Nincs száz százalék.
Viszont van benne valami, amit én sokkal értékesebbnek tartok:
fenntarthatóság.
Talán ezért szeretem annyira figyelni azokat az embereket, akik évek óta mozognak
Nem azért érdekesek, mert soha nem hagynak ki órát.
Éppen ellenkezőleg.
Nekik is vannak nyaralásaik.
Sűrű heteik.
Betegségeik.
Munkahelyi időszakaik.
Családi helyzeteik.
Néha eltűnnek egy kicsit.
Aztán egyszer csak újra belépnek az ajtón.
És gyakran elhangzik:
„Hú, Veronika, most érzem, mennyire hiányzott.”
Szeretem ezt a mondatot.
Mert számomra nem azt jelenti:
„Baj van, kihagytam.”
Hanem azt:
„Már tudom, milyen érzés, amikor mozgok.”
Ez óriási különbség.
Talán az egyik legfontosabb cél nem is a motiváció
A motiváció csodálatos dolog.
Amikor van.
Csakhogy meglehetősen kiszámíthatatlan társ.
Van olyan reggel, amikor tele vagyunk energiával.
Másnap pedig minden porcikánk inkább még fél órát maradna az ágyban.
Ha hosszú távon csak a motivációra támaszkodunk, nehéz dolgunk lesz.
Én sokkal jobban szeretem a kapcsolódás szót.
Kapcsolódás egy mozgásformához.
Egy helyhez.
Egy oktatóhoz.
Egy közösséghez.
És végső soron önmagunkhoz.
Amikor már nem azért mozogsz, mert „kell”.
Hanem tudod, milyen vagy utána.
Tudod, mennyivel könnyebb a tested.
Tudod, milyen érzés, amikor valamit újra meg tudsz csinálni.
Tudod, mennyivel több energiád van.
És ha egyszer ezt megtapasztaltad, van mihez visszatérni.
Szerintem ezért olyan fontos, hogy szeressük azt, amit rendszeresen csinálunk
Nem kell minden percét szeretni.
Néha a kedvenc mozgásformánkhoz sincs kedvünk.
Nekem is vannak napok, amikor könnyebb elindulni, és vannak, amikor kevésbé.
De nagyon nem mindegy, milyen kapcsolatunk van a mozgással.
Ha minden alkalom büntetés…
ha minden edzés arról szól, hogy valamit kompenzálunk…
ha azért mozgunk, mert haragszunk a testünkre…
akkor nehéz lesz újra és újra visszatérni hozzá.
Én sokkal jobban szeretem azt a gondolatot:
a testünket nem büntetni kell azért, ahogyan kinéz.
Hanem felkészíteni arra, amit még szeretnénk vele megélni.
Mert végső soron nem az edzésről szól
Erről beszéltünk az előző héten is.
Nem azért szeretnék erős lenni, hogy erős legyek.
Hanem azért, hogy szabad legyek.
Nem azért szeretnék több energiát, hogy még több feladatot tegyek bele a napomba.
Hanem azért, hogy a feladatok után még maradjon belőlem valami az életemhez.
Nem azért szeretnék mozogni tíz vagy húsz év múlva, mert jól mutat egy edzésnaplóban.
Hanem mert szeretnék menni.
Utazni.
Sportolni.
Sétálni.
Nevetni.
Felfedezni.
Kíváncsinak maradni.
Élni.
És ha innen nézem, akkor már nem is az a legfontosabb kérdés, hogy kihagytam-e egy hetet.
Hanem hogy hosszú távon visszatalálok-e ahhoz az élethez, amit szeretnék.
Van még valami, amit a vendégeimtől tanultam
Az emberek gyakran sokkal szigorúbbak magukkal, mint amennyire szükség lenne.
„Nem csináltam semmit két hétig.”
Aztán beszélgetni kezdünk.
És kiderül:
sétált.
Úszott.
Kirándult.
Egész nap várost nézett.
Vagy éppen egyszerűen csak nagyon sok minden történt az életében.
Néha szerintem hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni a mozgásról, mintha csak az számítana, ami „edzésként” van beírva a naptárba.
Pedig a testet nem érdekli a kategória.
Azt érzékeli, hogy használod-e.
Terheled-e.
Mozgatod-e.
Tanítod-e.
Pihenteted-e.
Ezért is szeretem azt a gondolatot, hogy a mozgás nem egy külön projekt.
Hanem lehet az életünk része.
Persze van, amikor újra fel kell építeni a szokást
És ez néha munka.
Nem szeretném azt az illúziót kelteni, hogy elég csak „hallgatni magunkra”, és minden könnyedén megoldódik.
Nem.
Néha be kell írni a naptárba.
Néha el kell indulni akkor is, amikor otthon maradni kényelmesebb lenne.
Néha kell a döntés:
„Most ezt megteszem magamért.”
A fejlődésnek van ára.
Idő.
Energia.
Figyelem.
Következetesség.
De szerintem óriási különbség van a következetesség és a tökéletesség között.
A következetesség azt mondja:
„Fontos nekem, ezért újra megcsinálom.”
A tökéletesség azt mondja:
„Ha nem csináltam mindig jól, kudarcot vallottam.”
Én az elsőben hiszek.
Ha most szeptemberben visszatérsz valamihez…
…ne próbáld bepótolni a nyarat.
Nem kell kétszer annyit edzeni.
Nem kell büntetni magad.
Nem kell bebizonyítani, hogy ugyanott tartasz, mint májusban.
És nem kell utolérni senkit.
Kezdd ott, ahol most vagy.
Lehet, hogy az első alkalom nehezebb lesz.
Lehet, hogy valamiből kevesebb megy.
Lehet, hogy elfáradsz.
Ez teljesen rendben van.
Mert az első alkalom célja nem az, hogy bebizonyítsd:
„Nem veszítettem semmit.”
Hanem az, hogy újra létrejöjjön a kapcsolat.
A testeddel.
A mozgással.
A rutinnal.
Önmagaddal.
Talán ezért nem szeretem már annyira az „újrakezdés” szót
Mert azt sugallja, hogy minden, ami előtte történt, eltűnt.
Pedig nem tűnt el.
A tested tanult.
Te tanultál.
Megtanultad, milyen érzés mozogni.
Milyen érzés erősebbnek lenni.
Milyen érzés valamiben fejlődni.
Milyen érzés újra bízni egy mozdulatban.
És ezt viszed magaddal.
Lehet, hogy most egy kicsit máshonnan indulsz.
De nem a nulláról.
Szeptemberben ezért én nem szeretnék új életet kezdeni
Inkább folytatni szeretném azt, amit fontosnak tartok.
Néha jól.
Néha kevésbé jól.
Néha lendületesen.
Néha egy kicsit lassabban.
De szeretnék mindig visszatalálni azokhoz a dolgokhoz, amelyekről tudom:
jobb tőlük az életem.
A mozgáshoz.
A tanuláshoz.
Az emberekhez.
A kíváncsisághoz.
Ahhoz, hogy figyeljek magamra.
És talán számomra ezt jelenti egy jó rutin.
Nem egy szigorú rendszer, amitől soha nem térhetek el.
Hanem egy út, amelyet már annyira ismerek, hogy akkor is visszatalálok rá, ha egy időre letérek róla.
Ha csak egy dolgot viszel magaddal ebből a blogból…
…legyen ez:
Nem az számít, hogy hányszor szakadt meg a sorozat.
Az számít, hogy hányszor választottad újra azt, ami jó neked.
Mert egy hét kihagyás nem törli el azt, amit hónapok alatt felépítettél.
Egy nehezebb időszak nem tesz „lustává”.
Egy nyár nem nulláz le.
Az élet nem egy tökéletesen megrajzolt egyenes.
És talán az egészségünknek sem kell annak lennie.
Nem kell mindig tökéletesen csinálnunk.
Csak legyen néhány dolog az életünkben, amihez újra és újra jó visszatérni.
Én szeretném, ha a mozgás ezek egyike lenne.
Nem azért, mert mozogni „kell”.
Hanem azért, mert szeretném, hogy a testem minél tovább segítsen abban, hogy olyan örömteli életet élhessek, amilyet szeretnék.
És ezt kívánom neked is.
Ne próbáld visszaszerezni azt, aki voltál.
Indulj tovább abból, aki most vagy.
– Veronika
Jancsó Veronika
Up Pilates Studio