Ne a maradék idődből építsd az egészséged

Van egy mondat, amelyet nagyon gyakran hallok.

Néha a vendégektől.

Néha a barátaimtól.

És természetesen néha saját magamtól is.

„Egyszerűen nincs időm magamra.”

Ez a mondat általában nem panaszként hangzik el.

Inkább tényként.

Mintha azt mondanánk, hogy esik az eső, késik a villamos, vagy hétfő után kedd következik.

Nincs időm magamra.

Ez van.

Az élet most ilyen.

Sok a munka.

Szükség van rám otthon.

Rengeteg mindent kell megszervezni.

Majd ha túl leszek ezen az időszakon, más lesz.

Majd ha lezárul ez a projekt.

Majd ha a gyerekek nagyobbak lesznek.

Majd ha véget ér ez a tanév.

Majd ha kevesebb lesz a feladat.

Majd ha egy kicsit nyugodtabbá válik minden.

Aztán telnek a hetek.

Néha a hónapok is.

És a nyugodtabb időszak valahogy nem érkezik meg.

Csak a feladatok neve változik.

H2: Egy történet, amely sokunké lehetne

Képzelj el egy nőt.

Nevezzük most Annának.

Anna reggel úgy ébred, hogy már pontosan tudja, mennyi mindennek kell beleférnie a napjába.

Még ki sem kelt az ágyból, de fejben már szervez.

Kinek mikor kell elindulnia?

Mi maradt el tegnapról?

Melyik üzenetre kell válaszolnia?

Mi lesz az ebéd?

Melyik megbeszélésre kell felkészülnie?

Mit kell hazafelé megvennie?

És mi az, amit semmiképpen nem felejthet el?

Anna szeretne mozogni.

Nem azért, mert közeleg egy különleges esemény.

Nem azért, mert valaki azt mondta neki, hogy le kellene fogynia.

Egyszerűen érzi, hogy szüksége lenne rá.

Feszül a válla.

Gyakran fáj a háta.

Délutánra elfogy az energiája.

A lépcsőn hamarabb kifullad, mint régen.

És hiányzik neki az az érzés, hogy erősnek, könnyűnek és otthonosnak érzi magát a saját testében.

Reggel még arra gondol:

„Ma este biztosan mozgok egy kicsit.”

Aztán elkezdődik a nap.

Jön egy sürgős e-mail.

Egy telefon.

Egy feladat, amely nem szerepelt a naptárban.

Valaki segítséget kér.

Egy megbeszélés hosszabbra nyúlik.

Hazafelé még be kell ugrani valahová.

Otthon pedig ott vár mindaz, amit reggel félbehagyott.

Este fél kilenckor Anna végre leül.

Lenne még húsz perce mozogni.

Elméletileg.

De addigra már nem az idő hiányzik igazán.

Hanem az energia.

A figyelem.

A döntési képesség.

Ő maga.

Így azt mondja:

„Majd holnap.”

És közben van benne egy kis csalódottság.

Talán egy kis bűntudat is.

Hiszen egész nap csinált valamit.

Mindenkire jutott belőle.

Csak saját magára nem.

H2: Lehet, hogy nem időhiányról van szó

Amikor azt mondjuk, hogy nincs időnk magunkra, az sokszor teljesen valóságos érzés.

Nem szeretném elintézni azzal a jól hangzó mondattal, hogy arra van időnk, amire akarjuk.

Ez szerintem nem mindig igaz.

Vannak élethelyzetek, amelyek valóban rendkívül megterhelők.

Van beteg családtag.

Kisgyerek.

Anyagi nehézség.

Túl sok munka.

Váratlan krízis.

Olyan időszak, amelyben tényleg alig marad mozgásterünk.

Nem minden problémát lehet jobb időbeosztással megoldani.

De sokszor nem kizárólag az a kérdés, hogy mennyi időnk van.

Hanem az is, hogy ki kap először ebből az időből.

A sürgős feladatok általában hangosak.

Van határidejük.

Valaki várja őket.

Következménye van annak, ha nem készülnek el.

A saját egészségünk ezzel szemben sokáig csendes.

Nem küld meghívót a naptárunkba.

Nem ír üzenetet, hogy már három hete nem mozdultunk ki rendesen.

Nem áll az ajtónkban azzal, hogy ma feltétlenül foglalkoznunk kell vele.

A testünk alkalmazkodik.

Sokáig.

Kibírja, hogy megint keveset aludtunk.

Hogy egész nap ültünk.

Hogy kapkodva ettünk.

Hogy a mozgást ismét áttettük a következő hétre.

Kibírja.

Csakhogy a „kibírja” nem ugyanaz, mint az, hogy jól van.

H2: A maradék idő problémája

Sokszor úgy próbálunk gondoskodni magunkról, hogy előbb minden mást elvégzünk.

Ha majd befejeztem a munkát, mozgok.

Ha rend van, leülök pihenni.

Ha mindenki más jól van, megnézem, én hogyan vagyok.

Ha minden feladatot kipipáltam, foglalkozom azzal, ami nekem fontos.

Vagyis magunknak rendszeresen a maradékot adjuk.

A nap végén megmaradt időt.

A feladatok után megmaradt figyelmet.

A másokról való gondoskodás után megmaradt türelmet.

A teljesítés után megmaradt energiát.

A probléma az, hogy néha semmi nem marad.

Nem azért, mert nem vagyunk elég fegyelmezettek.

Hanem azért, mert egy megtöltött nap nem üríti ki magát csak azért, hogy végre mi is beleférjünk.

Ha magunkat mindig a sor végére tesszük, könnyen lehet, hogy soha nem kerülünk sorra.

H2: De nem önzés magamat előrébb venni?

Sok emberben megjelenik ez a kérdés.

Különösen azokban, akik megszokták, hogy gondoskodnak másokról.

Akikre lehet számítani.

Akik megoldják.

Akik észben tartják.

Akik akkor is végigviszik a napot, amikor már régen elfáradtak.

Számukra furcsa lehet azt mondani:

„Ez az idő most az enyém.”

Mintha ezzel valakitől elvennének valamit.

Mintha az önmagukra fordított óra azt jelentené, hogy kevésbé jó szülők, társak, munkatársak vagy barátok.

Pedig magadra időt szakítani nem azt jelenti, hogy mások nem fontosak.

Azt jelenti, hogy te is fontos vagy.

Te is azok közé az emberek közé tartozol, akiknek szükségük van figyelemre.

Pihenésre.

Mozgásra.

Örömre.

Törődésre.

A saját szükségleteid nem válnak kevésbé valóságossá attól, hogy ügyesen tudod őket háttérbe szorítani.

H2: Az egészséged nem jutalom

Van egy másik érdekes mintánk is.

Sokszor úgy kezeljük a saját jóllétünket, mintha jutalom lenne.

Ha mindennel végeztem, pihenhetek.

Ha elég hatékony voltam, elmehetek mozogni.

Ha rendesen teljesítettem, csinálhatok valamit, ami jó nekem.

Mintha előbb ki kellene érdemelnünk a saját időnket.

Pedig az egészségünk nem jutalom a hibátlan teljesítésért.

Nem desszert a feladatlista végén.

És nem luxus, amely csak a nyugodt életű embereknek jár.

Az egészségünk annak az alapja, hogy jelen tudjunk lenni mindabban, ami fontos nekünk.

Nem csak több feladat elvégzéséhez kell energia.

Energia kell az örömhöz is.

Ahhoz, hogy munka után még legyen kedvünk beszélgetni.

Sétálni.

Találkozni valakivel.

Játszani.

Tanulni.

Elindulni valahová.

Kíváncsiaknak lenni.

Az erő sem csak arra való, hogy még többet elbírjunk.

Arra is, hogy szabadabban éljünk.

Hogy fel tudjunk emelni valamit.

Hogy felálljunk a földről.

Hogy végigjárjunk egy várost.

Hogy sportoljunk.

Utazzunk.

Táncoljunk.

És minél tovább használhassuk a testünket arra az életre, amelyet szeretnénk.

H2: A test nem a terveinkből építkezik

Szerdán írtam arról, hogy a testünk nem tudja, mennyire fontos nekünk az egészségünk.

Nem látja a szándékainkat.

Nem hallja, hogy jövő héttől valóban másképp szeretnénk csinálni.

Csak azt érzékeli, amit rendszeresen megadunk neki.

A terhelést.

A pihenést.

A mozgást.

Az alvást.

A táplálékot.

A figyelmet.

És azt is, amit rendszeresen nem kap meg.

A hosszú távú egészség ezért ritkán egyetlen nagy döntés eredménye.

Nem január elsején dől el.

Nem egy harmincnapos kihívásban.

És nem egy tökéletes hónapban.

Sokkal inkább azokban az apró döntésekben, amelyek elsőre jelentéktelennek tűnnek.

Elindulok-e ma arra a sétára?

Beírom-e az órát a naptáramba?

Lemondom-e saját magamat megint, amikor valaki kér tőlem valamit?

Lefekszem-e ma egy kicsit korábban?

Észreveszem-e, hogy elfáradtam?

Kérek-e segítséget?

Meghagyok-e egyetlen órát a héten úgy, hogy azt nem töltheti ki automatikusan valami más?

Ezek a döntések nem látványosak.

De az életünk nagy része sem a látványos pillanatokban történik.

Hanem egy teljesen átlagos kedden.

H2: Nem kell minden nap önmagadat választanod mindenki helyett

Fontosnak tartom ezt is kimondani.

Az, hogy legyél fontos magadnak, nem azt jelenti, hogy mindig te legyél az első.

Az élet nem ilyen egyszerű.

Néha valóban valaki másnak van nagyobb szüksége ránk.

Néha felborul a terv.

Néha lemondjuk az órát, mert beteg a gyerek.

Néha tovább dolgozunk, mert valóban sürgős valami.

Néha az a legjobb döntés, ha a mozgás helyett pihenünk.

Nem az a cél, hogy minden körülmények között mereven ragaszkodjunk a naptárunkhoz.

A cél az, hogy ne váljon állandó rendszerré az önmagunkról való lemondás.

Nagy különbség van aközött, hogy ma valami fontos miatt módosítom a tervemet, és aközött, hogy nekem valójában soha nincs helyem benne.

Nem kell minden pillanatban magadat választanod mindenki helyett.

De néha magadat is választanod kell.

H2: Kezdd kisebben, mint ahogyan elsőre szeretnéd

Amikor rájövünk, hogy változtatni szeretnénk, könnyű túl nagy tervet készíteni.

Mostantól hetente négyszer edzek.

Minden este időben lefekszem.

Mindennap főzök.

Többet sétálok.

Kevesebbet használom a telefonomat.

Reggelente nyújtok.

A nagy terv néhány napig lelkesítő lehet.

Aztán jön egy zsúfolt nap, és az egész rendszer szétesik.

Szerintem érdemes kisebben kezdeni.

Mi az az egyetlen dolog, amelynek valódi helyet tudsz adni a következő héten?

Nem elméletben.

Nem egy ideális életben.

A mostaniban.

Lehet heti egy Pilates óra.

Két rövid séta.

Tíz perc reggeli mobilizálás.

Egy este, amelyen nem vállalsz több feladatot.

Egy fél nap, amikor nem vagy folyamatosan elérhető.

A lényeg nem az, hogy kívülről elég nagynak tűnjön.

Hanem az, hogy meg tudd tartani.

Egy kicsi, valóban megvalósuló döntésből szokás lehet.

Egy túl nagy vállalásból gyakran újabb bizonyíték lesz arra, hogy „nekem ez úgysem megy”.

Pedig nem veled van a baj.

Lehet, hogy csak egy olyan rendszert próbáltál követni, amely nem fért el a valódi életedben.

H2: Tedd láthatóvá az időt

A „majd valamikor” ritkán érkezik el.

Ezért segíthet, ha a magadra fordított időnek ugyanolyan konkrét helyet adsz, mint bármely más fontos találkozónak.

Melyik napon?

Hány órakor?

Mennyi ideig?

Mi történhet, ami veszélyezteti?

Mit tudsz előre megoldani?

Kinek kell szólnod róla?

Mire kell nemet mondanod ahhoz, hogy igent mondhass magadra?

Amikor bejelentkezel egy órára, nem csak egy helyet foglalsz le.

Tulajdonképpen fenntartasz magadnak egy darabot a következő hetedből.

Kijelented:

ebben az időben én is fontos vagyok.

Talán éppen ezért segít sok embernek egy fix csoport vagy egy előre egyeztetett egyéni óra.

Nem kell aznap újra eldönteni, hogy belefér-e.

A döntés már megszületett.

Van egy hely.

Egy időpont.

Egy oktató.

Vannak emberek, akik várnak.

És amikor eljön az idő, már csak el kell indulni.

Ez sem mindig könnyű.

De sokszor könnyebb, mint minden fáradt délutánon újratárgyalni saját magunkkal, hogy vajon elég fontosak vagyunk-e.

H2: Mi történik, ha rendszeresen adsz magadnak időt?

Nem biztos, hogy látványos átalakulás következik.

Lehet, hogy először csak annyit veszel észre, hogy jobban esik a nap.

Később azt, hogy biztosabb lett egy mozdulat.

Kevésbé feszül a vállad.

Könnyebben felállsz.

Több energiád marad estére.

Bátrabban próbálsz ki valamit.

Vagy egyszerűen jó érzés belépni egy helyre, ahol tudják a nevedet, és örülnek annak, hogy megérkeztél.

De történik valami más is.

Lassan megváltozik az az üzenet, amelyet saját magadnak küldesz.

Nem csak azt mondod:

„Mozognom kellene.”

Hanem ezt:

„Érdemes vagyok arra, hogy időt adjak magamnak.”

Ez nagyobb változás, mint amilyennek elsőre látszik.

Mert amikor fontosnak kezded tartani magad, nem csak a mozgáshoz kerülhetsz közelebb.

Másképp kezdhetsz figyelni a fáradtságodra.

A határaidra.

A tested jelzéseire.

Arra, hogy mire mondasz igent.

És arra is, hogy mire kellene nemet mondanod.

H2: Nem kell megvárnod, hogy a tested hangosabban szóljon

Sokan csak akkor kezdünk igazán figyelni magunkra, amikor már valami nem működik jól.

Amikor fáj.

Amikor elfogyott az energia.

Amikor egy természetes mozdulat nehezebbé vált.

Amikor a testünk már nem finoman jelez, hanem követel.

Érthető.

A sürgős dolgokra könnyebb reagálni.

De milyen lenne nem megvárni ezt?

Nem félelemből.

Nem azért, mert rettegünk az öregedéstől.

Hanem mert szeretnénk jó kapcsolatban maradni a testünkkel.

Szeretnénk nem csak akkor foglalkozni vele, amikor már problémát okoz.

Szeretnénk időt adni neki akkor is, amikor még képes, erős, tanul és alkalmazkodik.

Az egészségünkkel való foglalkozás nem kizárólag javítás.

Lehet építés is.

Felkészülés.

Kapcsolódás.

Annak megőrzése, amit szeretünk a saját életünkben.

H2: Mi lenne, ha te is szerepelnél a saját fontossági sorrendedben?

Nem azt kérdezem, hogy holnaptól te leszel-e mindig az első.

Valószínűleg nem.

És talán nem is ez lenne a jó cél.

Csak azt kérdezem:

szerepelsz-e egyáltalán a saját listádon?

Van-e a hetedben olyan idő, amely nem azért lett a tiéd, mert senki más nem kérte?

Van-e olyan döntésed, amely nem egy újabb kötelességről, hanem a saját jóllétedről szól?

Van-e valami, amit nem mindig csak akkor teszel meg, amikor már minden mással végeztél?

Ha nincs, ne ítéld el magad.

Ne készíts rögtön új, tökéletes életet.

Csak keress egy kis helyet.

Egy valóságosat.

Olyat, amely valóban belefér a mostani hetedbe.

És amikor eljön, próbáld meg nem az első kérésre odaadni.

Lehet, hogy eleinte szokatlan lesz.

Lehet, hogy bűntudatod lesz.

Lehet, hogy egy részed azt mondja majd, hogy valami hasznosabbat is csinálhatnál.

De talán érdemes emlékeztetned magad:

te is hasznos része vagy annak az életnek, amelyet fenntartasz.

Nem csak a munkád.

Nem csak a feladataid.

Nem csak az, amit másokért teszel.

Te is.

H2: Ha csak egy dolgot viszel magaddal

Ne várd meg, amíg az élet magától helyet készít neked.

Lehet, hogy nem fog.

Ne várd meg, amíg minden feladat elfogy.

Mindig érkezhet egy következő.

Ne várd meg, amíg több energiád lesz ahhoz, hogy elkezdj gondoskodni az energiádról.

És ne várd meg, amíg a tested már csak hangosan tudja elmondani, hogy szüksége van rád.

Nem kell mindent megváltoztatnod.

Nem kell tökéletesen csinálnod.

Nem kell minden alkalommal magadat választanod mindenki mással szemben.

De ne adj magadnak mindig csak abból, ami megmaradt.

A maradék időből.

A maradék figyelemből.

A maradék türelemből.

A maradék energiából.

Tarts fenn magadnak valamit előre.

Egy órát.

Egy estét.

Egy sétát.

Egy olyan döntést, amely azt mondja:

fontos vagyok magamnak.

Mert az egészséged nem egy mellékes projekt.

A tested nem csupán arra való, hogy végigvigyen a feladatokon.

Ez az a test, amellyel megöleled azokat, akiket szeretsz.

Amellyel elindulsz.

Felfedezel.

Dolgozol.

Nevetsz.

Utazol.

Sportolsz.

Játszol.

És megéled mindazt, amiért érdemes ennyi mindent megszervezni.

Ne csak arra maradjon belőled, amit muszáj megcsinálnod.

Maradjon rád is.

Ne csak bírd az életed.

Legyen energiád jelen lenni benne.

És ne a maradék idődből próbáld felépíteni az egészségedet.

Légy fontos magadnak.

– Veronika

Jancsó Veronika

Up Pilates Studio