A magadra fordított idő nem elvesz az életedből. Hozzáad.

Van egy különös gondolatunk az időről.

Úgy tekintünk rá, mintha minden percnek bizonyítania kellene, hogy hasznosan telt.

Dolgoztam.

Elintéztem.

Megoldottam.

Válaszoltam.

Haladtam.

Kipipáltam.

Ha pedig egy órán keresztül nem termeltünk látható eredményt, könnyen megjelenik bennünk a kérdés:

Biztosan megengedhettem ezt magamnak?

Különösen akkor, ha ezt az időt saját magunkra fordítottuk.

Egy Pilates órára.

Egy sétára.

Pihenésre.

Egy nyugodt ebédre.

Vagy egyszerűen arra, hogy egy ideig ne legyünk elérhetők.

Ilyenkor sokszor nem azt nézzük, mit kaptunk ettől az időtől.

Hanem azt számoljuk, mi minden fért volna még bele helyette.

Az egy óra, amely túl drágának tűnik

Képzelj el egy sűrű hétköznapot.

Reggel már úgy indulsz el, hogy tudod: sok lesz.

A naptárad szinte teljesen megtelt.

Közben megérkezik még néhány váratlan feladat.

Valaki segítséget kér.

Egy megbeszélés hosszabbra nyúlik.

A telefonod újra és újra jelez.

Délután pedig ott áll a naptárban az az egy óra, amelyet korábban saját magadnak tartottál fenn.

Reggel még jó ötletnek tűnt.

Délutánra azonban már egészen másképp látod.

Ha elmész, később érsz haza.

Nem válaszolsz azonnal néhány üzenetre.

A bevásárlás is csúszik.

Talán egy feladatot át kell tenned másnapra.

És egyszer csak úgy érzed, hogy az az egy óra túl sokba kerül.

Könnyebb lenne lemondani.

Nem kellene sietni.

Nem kellene nemet mondani semmire.

Nem kellene magyarázkodni.

Csak folytatnád a napot ugyanabban a ritmusban.

Talán még elégedett is lennél magaddal este, mert minden belefért.

Csak te nem.

Az idő nem egyformán értékes minden állapotban

Hajlamosak vagyunk úgy számolni az idővel, mintha minden óra azonos értékű lenne.

Egy óra munka ugyanaz, akár reggel frissen, akár este teljesen elfáradva végezzük.

Egy feladat kipipálása ugyanannyit jelent, függetlenül attól, milyen állapotban jutottunk el a végére.

Pedig mindannyian tapasztaljuk, hogy ez nem így működik.

Van olyan fél óra, amikor tiszta fejjel többet haladunk, mint máskor két óra alatt.

És van olyan időszak, amikor már csak nézzük a képernyőt, újra elolvassuk ugyanazt a mondatot, mégsem jutunk közelebb a megoldáshoz.

Nem azért, mert lusták vagyunk.

Hanem mert elfáradt a figyelmünk.

Megmerevedett a testünk.

Túl sok inger ért bennünket.

Túl sokáig próbáltunk ugyanabban az állapotban tovább működni.

Ilyenkor a szünet nem feltétlenül a haladás ellentéte.

Lehet a folytatás feltétele is.

Mit adhat vissza a mozgásra fordított idő?

Nem szeretném azt ígérni, hogy minden mozgás után tele leszel energiával.

Van olyan óra, amely után kellemesen elfáradsz.

Van olyan nap, amikor a mozgás elkezdéséhez is össze kell szedned magad.

És természetesen van olyan időszak, amikor nem edzésre, hanem pihenésre van szükséged.

A mozgás nem varázslat.

Nem oldja meg a munkahelyi problémákat.

Nem válaszolja meg helyetted az üzeneteket.

Nem intézi el a bevásárlást.

Nem teszi semmissé a nehézségeket.

De megváltoztathatja azt az állapotot, amelyben visszatérsz hozzájuk.

Egy ideig nem ugyanazokat a gondolatokat forgatod.

Másra figyelsz.

A légzésedre.

A testhelyzetedre.

Az egyensúlyodra.

A mozdulat irányára.

Arra, hogy pontosan mit érzel.

Egy figyelmet igénylő mozgás közben nehéz egyszerre a holnapi e-mailt is megírni fejben.

A tested visszahív a jelenbe.

Lehet, hogy az óra végére nem változott meg körülötted semmi.

Mégis egy kicsit másképpen térsz vissza.

Könnyebbnek érzed a tested.

Rendezettebb a figyelmed.

Nyugodtabban lélegzel.

Vagy egyszerűen jó érzés, hogy aznap magadat sem hagytad ki a saját életedből.

Nem kell minden szabad percnek hasznot termelnie

Talán itt érdemes feltenni egy kényelmetlen kérdést:

miért kell a magunkra fordított időnek mindig igazolnia magát?

Miért nem elég az, hogy jólesett?

Miért kell hozzátennünk, hogy utána hatékonyabban dolgoztunk?

Hogy türelmesebbek voltunk?

Hogy jobban teljesítettünk?

Ezek valódi és értékes következmények lehetnek.

De a mozgás, a pihenés és az öröm nem csak akkor jogos, ha később még több feladatot tudunk elvégezni miattuk.

Nem kell minden sétából jobb munkateljesítménynek születnie.

Nem kell minden Pilates órának produktívabb délutánt eredményeznie.

Nem kell minden pihenést azzal igazolnunk, hogy utána többet bírunk.

Van, amit azért teszünk, mert emberek vagyunk, nem pedig folyamatosan működő teljesítményrendszerek.

Mozoghatunk azért is, mert szeretjük, milyen érzés.

Pihenhetünk azért, mert elfáradtunk.

Sétálhatunk azért, mert szép az idő.

Találkozhatunk valakivel azért, mert jó vele lenni.

A magunkra fordított időnek nem kell mindig visszafizetnie az árát.

Már önmagában is része lehet annak az életnek, amelyet szeretnénk élni.

A bűntudat sokszor nem az időről szól

Amikor bűntudatunk van amiatt, hogy időt szántunk magunkra, gyakran nem az a valódi probléma, hogy hatvan perc kiesett.

Hanem az a belső szabály, hogy előbb mindennel végeznünk kell.

Előbb teljesíteni.

Előbb segíteni.

Előbb gondoskodni.

Előbb hasznosnak lenni.

És csak azután jöhet valami, ami nekünk jó.

Csakhogy a „minden” soha nem ér véget teljesen.

Mindig lehetne még egy levelet elküldeni.

Még valamit rendbe tenni.

Még egy feladatot előrehozni.

Még valakinek válaszolni.

Ha saját magunk csak a feladatlista végén kerülünk sorra, akkor olyan versenyben indulunk, amelyet nem tudunk megnyerni.

Nem azért, mert rosszul osztjuk be az időnket.

Hanem mert a lista folyamatosan újratermeli önmagát.

Lehet, hogy nem több szabad időre van szükségünk.

Hanem arra az engedélyre, hogy néha akkor is sorra kerüljünk, amikor még maradt elintéznivaló.

A rendszerességet nem a tökéletes hetek építik

Sokan azért sem kezdünk bele valamibe, mert nem látjuk, hogyan tudnánk mindig megtartani.

Mi értelme elkezdeni, ha jövő héten utazom?

Mi értelme bejelentkezni, ha utána sűrű időszak következik?

Mi értelme heti egyszer mozogni, ha mások háromszor vagy négyszer teszik?

Pedig a rendszeresség nem azt jelenti, hogy minden hét pontosan ugyanolyan.

Az életünk nem így működik.

Lesznek hetek, amikor több fér bele.

Máskor kevesebb.

Lesz, hogy lendületesen érkezünk.

Máskor fáradtabban.

Lesz, hogy kimarad egy alkalom.

A kérdés nem az, hogy sikerül-e hibátlan sorozatot építenünk.

Hanem az, hogy a változó hetekben is újra helyet tudunk-e készíteni annak, ami jó nekünk.

Egy megtartható szokás rugalmas.

Nem omlik össze egy kihagyástól.

Nem követeli, hogy minden körülmények között ugyanúgy teljesítsünk.

És nem büntet, ha az élet egy időre másképpen alakul.

Azt mondja:

ez fontos nekem, ezért amikor tudok, visszatérek hozzá.

Egy óra nem csak hatvan perc

Amikor bejelentkezel egy órára, kívülről nézve mindössze hatvan percet foglalsz le.

De valójában ennél több történik.

Előre kijelölöd, hogy abban az időben te is fontos leszel.

Határt húzol a munkának.

Lezárod a laptopot.

Nem válaszolsz azonnal minden üzenetre.

Elindulsz.

Megérkezel egy térbe, ahol nem a feladatlistád határozza meg, mit csinálsz.

Egy ideig nem neked kell mindenre figyelned.

Az oktató vezet.

Neked pedig lehetőséged van a saját testedre irányítani a figyelmedet.

Nem mindig könnyű elindulni.

Van, hogy az utolsó pillanatban legszívesebben lemondanád.

Van, hogy fáradtnak érzed magad.

Van, hogy túl sok minden maradt félbe.

Aztán véget ér az óra, és gyakran elhangzik egy mondat:

„Jó, hogy eljöttem.”

Szeretem ezt a mondatot.

Mert benne van minden, ami előtte nehéz volt.

A sietség.

A mérlegelés.

Az indulás.

És benne van az is, hogy utólag már másképpen látjuk azt az egy órát.

Nem elvett valamit.

Adott.

Amit ma teszel, a jövőbeli lehetőségeidhez is hozzáadhat

A magunkra fordított idő nemcsak a mai közérzetünkről szól.

Arról is, mire szeretnénk használni a testünket később.

Mire szeretnénk tíz év múlva igent mondani?

Egy kirándulásra?

Egy hosszú városnézésre?

Egy új sport kipróbálására?

Arra, hogy leüljünk a földre játszani?

Hogy felvigyük a bőröndöt a lépcsőn?

Hogy spontán elinduljunk valahová anélkül, hogy előbb végiggondolnánk, fizikailag bírni fogjuk-e?

A jövő természetesen nem irányítható teljesen.

A rendszeres mozgás sem jelent garanciát arra, hogy minden problémát elkerülünk.

De a testünk alkalmazkodik ahhoz, amire rendszeresen használjuk.

Az erő gyakorlásához.

Az egyensúlyhoz.

A mozgástartományhoz.

A koordinációhoz.

És sajnos ahhoz is, ha egyre kevesebbet kérünk tőle.

Amikor ma időt adunk a mozgásnak, nemcsak a jelenből veszünk ki egy órát.

Talán hozzáadunk valamit a későbbi lehetőségeinkhez is.

Egy biztosabb lépést.

Egy könnyebb mozdulatot.

Nagyobb önbizalmat.

Vagy még néhány olyan alkalmat, amikor az élet megkérdezi:

„Van kedved?”

Mi pedig azt felelhetjük:

„Igen. Menjünk.”

Nem kell mindig egyedül megoldanod

Sokszor azt gondoljuk, hogy a magunkról való gondoskodás is kizárólag a mi feladatunk.

Nekünk kell motiváltnak lennünk.

Nekünk kell tudnunk, mit csináljunk.

Nekünk kell minden héten újra elindulnunk.

Pedig segítséget kérni ebben sem kudarc.

Egy előre egyeztetett időpont segíthet megtartani azt, amit egyedül könnyebben elhalasztanánk.

Egy oktató leveheti rólunk azt a terhet, hogy nekünk kelljen kitalálni az egész folyamatot.

Egy csoport közös ritmust adhat.

Az ismerős arcok pedig egy idő után azt az érzést teremthetik, hogy nem minden alkalommal a nulláról indulunk.

Csak visszatérünk egy helyre, ahol már tudjuk, mi vár ránk.

Az első alkalomhoz nem kell előre mindent tudni.

A csoportos órán sem kell láthatatlanná válni.

Lehet kérdezni.

Lehet lassabban tanulni.

Lehet más változatot választani.

És lehet elfogadni, hogy a rendszerességet nem mindig az akaraterő tartja fenn.

Néha egy közösség.

Egy oktató.

Egy lefoglalt hely.

Vagy valaki, aki vár bennünket.

Mit mondasz magadnak, amikor időt adsz magadnak?

Talán ezt:

Most nem dolgozom.

Nem haladok.

Nem vagyok elérhető.

Kiesett egy órám.

De kipróbálhatnál egy másik mondatot is:

Most teszek valamit azért, hogy jobban tudjam megélni azt, amihez később visszatérek.

Vagy egyszerűen:

Ez az óra is az életem része.

Nem kell minden alkalommal nagy jelentést adni neki.

Nem kell mindig az egészséges jövőt építeni.

Nem kell minden mozdulatot befektetésként értelmezni.

Néha elég az, hogy ott vagy.

Mozogsz.

Figyelsz.

És egy órán keresztül nem hagyod ki saját magadat.

Ha csak egy gondolatot viszel magaddal

Nem szeretném azt mondani, hogy mindig minden mást tegyél félre saját magadért.

Az élet ennél összetettebb.

Néha valóban másnak van szüksége rád.

Néha fontosabb egy sürgős feladat.

Néha az a jó döntés, ha kihagyod az órát és pihensz.

De ne legyen természetes, hogy mindig te vagy az első, akit lemondasz.

Ne gondold automatikusan, hogy a magadra fordított időt elloptad valahonnan.

Lehet, hogy ez az idő hozzáad valamit a napodhoz.

Több figyelmet.

Jobb közérzetet.

Nyugodtabb jelenlétet.

Egy kis örömöt.

Vagy egyszerűen azt az érzést, hogy te is szerepeltél a saját fontossági sorrendedben.

És lehet, hogy valamit a jövődhöz is hozzáad.

Erőt egy utazáshoz.

Egyensúlyt egy bizonytalan lépéshez.

Magabiztosságot egy új helyzethez.

Energiát egy spontán igenhez.

Ne csak azt nézd, mi mindenre használhattad volna még azt az egy órát.

Azt is nézd meg, milyen állapotban kaptad vissza magad utána.

Mert a magadra fordított idő nem feltétlenül vesz el az életedből.

Lehet, hogy éppen több életet ad ahhoz az időhöz, ami még előtted van.

– Veronika

Jancsó Veronika

Up Pilates Studio